Sárkányhajóval a csapatért

A hajó sárkányfeje

Nemrég részese lehettem egy igazi csapatépítő programnak, amit Budapesten, a Kolonics György Vízisport Központban rendeztek meg. Az esemény főszervezője Csabai Edvin tizenhétszeres maraton kenu világbajnok-, és Németh Szabolcs válogatott kenus volt, továbbá számos segítő kéz járult hozzá a feladatok bökkenőmentes lebonyolításához. Szerencsére kellemes időjárásnak örvendhettünk, tehát a különböző játékok, versenyek igazán élvezetesnek bizonyultak a szabad ég alatt.

A szervezési folyamat a helyszínen már korán reggel elkezdődött; a sörpadokat, az asztalokat, a pavilonokat, az ebéd elkészítéséhez szolgáló üstöket, és a feladatok kellékeit előre kipakolták, hogy a lehető legeredményesebbre sikeredjen a fél napos program. Igazán színes lett a feladványok sora, mivel a legfőbb cél az volt, hogy a résztvevők jól érezzék magukat együtt, továbbá behatóbban is megismerjék egymást.

Mindez elengedhetetlen a gördülékeny csapatmunkához, ezért is gyűlt össze az embersereg a korai órán; egy közösség pótolhatatlan eleme a csapatszellem. Annak érdekében, hogy simulékonyan és kedélyesen végezzük munkánkat, fontos az együttműködés, ezáltal nem csak saját feladatainkat végezhetjük kiválóan, hanem együttes erőnkkel a csoport teljesítményét is tökéletesíthetjük. A szóban forgó esemény versenyszámai is a csapatok összetartását erősítette; a sárkányhajózás, az 1 perc és nyersz! ügyességi feladatmegoldás, az együtt töltött idő mind hozzátesz az eredményes csapatmunkához, továbbá a munkavégzéshez.

15 író az első alkalomról, amit lehet nem kellett volna

Egy ideje szemezgettem már ezzel a kis novelláskötettel. A megjelenésében is vonzó; a borítóterv Weiler Péter munkája, és valljuk be, igazán stílusosra sikeredett a védőborítós megoldás. Míg első ránézésre különböző jeleneteket látunk az ablakokban, addig a borítás alatt már csak üres ablakokat láthatunk. Nos, ez nagyszerű metaforája a könyv témájának, hiszen mindegyik rövidke történet egy-egy első alkalmat mutat be. Így azoknak ajánlom ezt a kiértékelést, akik már eléggé benne vannak a témában, és nem riadnak vissza a „tabuktól”. Bár, inkább előre szólok, hogy nem egy dicsőítő monológot olvashat most tőlem a kedves Olvasó.

A kötet felépítése valójában ötletes, de sok író beleesett abba a hibába, hogy novelláját túlkomplikálta. Ezt értem a megfogalmazásra, a megközelítésre és a kivitelezésre. Némely történet aranyos volt, és elgondolkodtató, de sok közülük szörnyen elcsépelt, sőt akadt, amelyik szinte letargikus hangulatúra sikeredett. Minden írótól kaptunk valamit. Valakitől többet, valakitől kevesebbet…

A Csillagainkban a hiba nem csak egy tiniregény

A könyvet egyébként egy kocsiút
alatt olvastam el. :D

A Csillagainkban a hiba említésére sokak előtt felvillan pár gondolat a könyvről (és a filmről), tehát nagy vonalakban rengetegen ismerik a történetet. Megoszló a jó és a rossz vélemény, előttem nem egy ember leírta már gondolatait a könyvvel kapcsolatban, én mégis úgy érzem, hogy szükséges kiírnom magamból a saját gondolataimat.
Miről is szól dióhéjban a sztori? Az életről. Egy fiatal lányról és fiúról, akik nap, mint nap küzdenek egy halálos betegséggel, a rákkal. A családjaikról, és barátaikról, akik mind-mind máshogy élik meg ezt az életet. Egy íróról, aki döbbenetet hoz a cselekménybe, akit egy semmirekellő alaknak titulálhatunk mérgünkben, pedig ő az egyik legfontosabb karaktere a könyvnek. Most kifejteném nézeteimet a teljes elfogulatlanság jegyében.

Nyers véleményem szerint, ez a történet valamilyen. Azért írom így - valamilyen - mert nem mondhatom rá, hogy jó, de azt se, hogy rossz. Ha ilyen szigorú akarok lenni a könyvhöz, azt sem mondhatom rá, hogy elment egynek. Kedves Olvasó, én megértem, ha Te nem érted meg a gondolatmenetemet, de próbálom úgy szavakba önteni a gondolataimat, hogy azok követhetőek legyenek. Nézőpont kérdése, hogy ez a könyv jó-e, vagy rossz. Mindenki máshogy értelmezi a sztorit; valakinek csak egy csöpögős tiniregény, valakinek pedig egy életkép. Én úgy gondolom, John Green egyszerűen csak be akarta mutatni az életet két fiatalon keresztül, akik nem éppen folytatnak holmi hétköznapi rutint. Ez nem csak Hazel és Augustus története, hanem mindenki másé is.

Tavi Kata: Táncvarázs ~ avagy (m)ilyenek a mai tinik?

Dióhéjban: Lilla és Krisztián immár egy pár, de adódnak gondjaik bőven. Barátaik is megküzdenek a saját nehézségeikkel, továbbá az iskolában is teljesíteniük kell. Rengeteg dráma, szerelmi bonyodalom, és kérdés merül fel a szereplők életében.. ja, és még több dráma.😄

Jegyzet: a könyvet 14 éves kortól ajánlják, így az értékelésem olvasását én is eképpen ajánlom a kedves Olvasóknak.😊

Gondolataim:
Több problémám is adódott a könyv olvasása közben.

Először is azzal kezdeném, hogy néha nem tudtam eldönteni, hogy az én felfogásommal van-e valami gond, vagy Lilláék túl gyerekesek. Nos, végül arra a döntésre jutottam, hogy a szereplők azok, akik kissé fiatalabbnak tűnnek a valós koruktól. Már elég rég olvastam az első két részt, úgyhogy hozzá kellett szoknom a jelenlegi álláshoz, így kissé meglepődtem, hogy 17-18 évesek a karakterek.. akik korukhoz képest elég éretlenek, hogy úgy mondjam (persze akadtak kivételek).
Egy élő példát hoznék fel: az osztályomba járó 16-17 évesek, akik év vesztesek és nyelvi előkészítő után most másodszorra járják a kilencediket(!), érettebbek, mint a történetben szereplő lányok, akik nem mellesleg tizenegyedikesek(!). Akkor hogy is van ez? Hát, valószínűleg az történhetett, hogy az írónő egy olyan réteget ismer, akik ilyen felfogással rendelkeznek, vagy egyáltalán nem ismeri a korombéli lányokat.. mert a sulink tizenegyedikesei is merőben mások. Nem Lilla stílusával volt gondom; örültem, hogy nem egy majomparádé, aki 40 kiló és abból a 40-ből is 20 kiló csak a smink, hanem az egész életfelfogásával és hozzáállásával nem tudtam megbarátkozni. De nem is ez a legnagyobb problémám a sztorival, hiszem több sebből is vérzik a mű.

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Dióhéjban: Katy és Daemon kapcsolata erősödik - a köztük lévő kapocs megkérdőjelezhetetlen, ám a lány vívódik; lehet, hogy a fiú csak a kapcsolódásuk miatt kedvesebb vele? A Védelmi Minisztérium emberei mindenhol ott vannak, ráadásul az új iskolatárs, Blake is elég furán viselkedik. Minden a feje tetejére áll, és senkiben sem bízhatnak.

Gondolataim:

Frissen a könyvtárból. :)

Kezdeném ott, hogy az akciójelenetek, a fordulatok hatalmas sebességgel váltakoznak; csaták, rejtélyek és rengeteg felmerülő probléma - végig kíváncsian követtem az eseményeket, fogva tartott a cselekmény. Ám, Katy és Daemon kapcsolata lassan alakult ki, ami nem is lenne baj, csak olyan döcögőssé vált a huzavona közöttük, hogy beleőrültem. Aranyos párbeszédeik, romantikus pillanataik szívmelengetően hatottak rám, csupán Katy önmarcangolása volt túl sok néha. Nem azt mondom, hogy rögtön csapjanak bele a lecsóba, és teperjék le egymást, de azért a földönkívüli problémák mellé (amiből volt bőven) a kevesebb dráma valahogy komfortosabb lett volna. 😄
Humorral, komolysággal, és tengernyi titokkal megfűszerezett történet, ami addig nem hagy nyugtot az Olvasónak, amíg a végére nem ér.

„– Szeretek a párnád lenni – ismerte be mosolygós hangon. – Még akkor is, ha összenyálazol."

Reflektorfényben: Katy Swartz és Daemon Black. Nyilván a főszereplők kapják a legnagyobb hangsúlyt, de csalódottan csuktam be a könyvet, hiszen a mellékszereplők nagyon kevés jelenetet kaptak. Megértem, most minden Katy képességei körül forog, na meg az irritáló Blake körül, aki felbukkant, és elvette a többi karaktertől a teret. Ezért kissé komor az Ónix hangulata; Dee-ről és Katy többi barátjáról alig kapunk infót, továbbá kb. semmi interakció nem történik közöttük. Sajnáltam, de ez is benne van a pakliban, ha meg kell ismertetni főhősnőnk hirtelen szerzett „különös" képességeit. Katy picit most irritáló volt, de elnéztem neki, hiszen hatalmas felelősség nehezedik a vállára. Daemon végre megmutatja igazi mivoltát, kiderül, hogy több is szorult belé cseppnyi védelmező ösztönnél. Blake-ről inkább nem írok semmit, legyen elég annyi, hogy legszívesebben agyonütöttem volna.. na, nem vagyok én ilyen erőszakos, de ha valaki ekkora tuskó.. 😄 A Dee-pillanatok pedig rettentően hiányoztak, hiszen hatalmas figura.

„Egy láthatatlan óra ketyegett a fejem felett, a saját, személyes ítéletnapomig hátralévő időt mutatta, és senkit nem hibáztathattam, csak magamat."

Kettő hibát tudok a könyvből felhozni, ami megragadta a figyelmemet.

Hagyományőrző - Néptánc előadáson jártam

Az együttes emblémája.

Immáron harmadszorra csodálhattam meg a Deákvári Naszály és Cindróka Gyermektáncegyüttes fellépését. Bevallom, csak most kezdtem igazán élvezni a néptánc nyújtotta hangulatot; a zene, a népviselet és a táncosok önfeledt mozgása egy olyan elegyet képez, ami megragadja a nézőt, ezzel elé tárva a magyarság lehengerlő tánchagyományait. Öröm látni, hogy ily sokakat vonz a néptánc, egészen a kicsiktől kezdve a tinédzserekig. Szeretetük és elszántságuk megmutatkozik mozdulataikban, ezzel ámulatba ejtve a közönséget, akik vastapssal jutalmazzák a produkciókat. A Művelődési Központ most is zengett a rengeteg tapstól. 😊

Tennék egy kis kitérőt az együttes nevére, csak hogy a részleteket is ismertessem. A Cindróka név a Naszály hegy lejtőin virágzó tavaszi hérics népi elnevezése, ami egy sárga színű virág. A Naszály pedig Vác egyik természeti jelképe, tehát nem is kérdéses, miért viseli a táncegyüttes épp ezt a nevet.

Rácz-Stefán Tibor: Túl szép

Dióhéjban: Márk túlsúlya miatt önbizalomhiánnyal szenved. Olivér profi úszó, ám doppingbotrányba keveredett. E két fiú külsőre tán különbözik, de az érzéseik hasonlóak; mindketten boldogtalanok és nem veszi körül őket a szerelem. Fájó múlttal és titkokkal tele ismerkednek meg munkahelyükön, mígnem már szoros barátság fonódik közöttük. Lehet-e köztük a barátságnál több érzelem, vagy a testük kontrasztja meggátolja ezt?

Gondolataim:
Keresem a szavakat, mert úgy érzem, elfogytak.
Ez a történet nagyon mély, az érzelmi világa megrendítő és egyben mosolyra fakasztó. Nehéz leírni azt a megannyi gondolatot és érzést, amit ez a könyv adott, amit az író adott. Kissé féltem nekikezdeni a kötetnek, hiszen nincs még jártasságom az LMBT sztorikban. Rengeteg, számomra még ismeretlen lelki vívódással, érzelmi hullámmal és gondolattal szembesültem, ami megváltoztatta (és megerősítette) az álláspontomat a világgal szemben. Ez a könyv döbbenet volt, fájdalom, és hatalmas szeretet.

Olivér és Márk a Dunán. :D

Az emberek szűk látókörűek és zárkózottak a világ felé. Vagyis, az a réteg, amelyik a bármiféle másságra csak ujjal mutogat. Az ismeretlentől és mindentől, ami más, az emberek félnek. Tartanak attól, amit nem ismernek, ezért nem is akarják megismerni, megérteni. Vak vezet világtalant; megvető, tudatlan személyek különböző érvekkel fordítanak másokat a melegekkel szembe, csupán azért, mert nem is akarják megismerni őket. Meg sem próbálják megérteni, hogy min mehetnek keresztül, mennyire nehéz lehet nekik.. miért kell negatívan tekinteni egy fiúra/lányra, ha ő éppen a saját neméhez vonzódik? És akkor mi van? Miért kell őket bántani? Ha valakit ennyire zavar a másság, akkor csak szimplán ne vegyen róluk tudomást, és élje boldogan az életét. Semmi szükség a durvaságra. Mindenkinek szíve-joga, hogy kit szeret, hiszen a szeretetnek, az identitásnak nem lehet megmondani, kit szeressen és hogyan érezzen. Hiszem, és tudom is, hogy élnek közöttünk kulturált, megértő emberek, akiknek nem az a fontos, hogy melyik nemhez húz a másik szíve. 😊

Miután ilyen jól kifejtettem erről a véleményemet, bele is vághatnék a történet „boncolgatásába". Márk és Olivér karaktere igazán megragadó. Pontosan azért, mert mind a ketten jóravaló, szerethető személyek, mindemellett ők sem tökéletesek, és nekik is megvannak a saját problémáik. Az tetszett bennük, hogy mindennapiságuk mellett különleges személyiségek. Mindkettőjüket a szívembe zártam, velük együtt éltem át minden fordulatot.
Kiemelném azt, hogy a szemszög szerinti írásmód remekül átadta a történet mondanivalóját; sokkal bensőségesebben fedezhettem fel a fiúk lelkületét és őszinte gondolatait. Szerettem az ellentéteket; rettentő érzékletesen mutatta be a hétköznapi problémákat, a srácok tulajdonságait felhasználva úgy, hogy közben éreztem a közöttük lévő párhuzamot.
Komoly hangvétel, poénos és romantikus párbeszédek, szeretet, gyűlölet, fájdalom és megértés - mindez jellemző a könyvre. Egy szóval körülírva: fantasztikus.

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Dióhéjban: Katy újrakezdi az életét; új ház, új suli, új kötelékek. Még véletlenül sem gondolná, hogy a szomszédja egy vadítóan jóképű fiú, aki mellesleg idegen. Földöntúli ereje megjelöli a lányt, ami Daemon és testvére, Dee ellenségeit odavonzza, ezzel elindítva a veszedelmes harcot. Így Katy kénytelen Daemon-re hagyatkozni, hiszen csak vele lehet biztonságban. Vajon meddig bírják egy légtérben?

Gondolataim:

Daemon, a dögös "nagytestvér".

Nem én vagyok az első, aki kifejti véleményét a könyvről, hiszen hatalmas rajongótáborral
büszkélkedhet a sorozat. Míg mások már vagy tucatszorra olvassák újra a regényt, addig én elsőre élhettem át Katy és Daemon szórakoztató párbeszédeit, a veszedelmes kalandokat és a Luxenek történetét. Sokáig halasztottam az elolvasását, pedig már a legjobb barátnőm is olvasta jó pár éve.. mégis csak most került a kezembe a kötet, a könyvtárnak köszönhetően. Mindig is úgy gondoltam, hogy az idegenekről szóló sztorik nem nekem valók, úgyse tetszenének nekem, aztán bumm, itt van ez a könyv, és már alig várom, hogy rohanhassak a második részért.😄

Rengeteg egekbe magasztaló értékelést és véleményt olvastam/hallottam róla, de sosem tudtam elképzelni, hogy miért jó ennyire a könyv. Na, hát most már tudom. Gördülékenyen haladtam, a lapokat csak úgy faltam, és azt vettem észre, hogy két nap alatt már ki is végeztem egy 400 oldalas kötetet.

Tammara Webber: Easy - Egyszeregy

Vonatútra tökéletesen kikapcsoló volt.

Dióhéjban: Jacqueline épp túl van egy szakításon, amikor támadás éri. Egy jóképű idegen megmenti, akihez ezentúl mágnesként kezd vonzódni. De a fiú, Lucas sejtelmes és talán a múltja sötétebb, mint azt a lány képzelné. A szeretet, az újrakezdés és a lélek története.

Gondolataim:
Úgy érzem, kicsit "átvertek". Na, nem mintha erre bárkinek is oka lett volna, nyilván különbözőek vagyunk, mind másban találjuk meg a legnagyobb értéket. Ezért is történhetett meg az, hogy amikor becsuktam ezt a könyvet, és ránéztem az elolvasott lapokra kissé csalódott voltam.
A történet üdítő élményként ért, ám nem érzem azt a fene nagy rajongást, amit többen is táplálnak a könyv iránt. Tetszett, szórakoztatott, és ennyi. Egy kis romantika itt, egy kis veszély ott, továbbá komolyság és őszinte érzelmek. Egy piciny kilépő a saját mindennapjaimból.

      A cselekmény váza, annak eseményei szépen összerakottak, tetszett a helyszínválasztás, az érzelmek fontossága és a nemi erőszak kihangsúlyozása. Egy igazán érdekes és mélyenszántó sztori lehetne, és szinte már az is, csupán a karakterábrázolással van probléma.