2017. május 14., vasárnap

A könyvmoly és a paintball története

A pénteki napon részt vettem életem első paintball játékán. Kicsit enyhe kifejezés a játék szó erre a cselekvésre, hiszen durva sérüléseket szerezhetünk, és teljesen ki is merülhetünk általa. Hogy pontosabban fogalmazzak, osztálytársaimmal tényleg így utaztunk hazafelé; tele lila foltokkal és bágyadt tekintettel.

Reggel 8 órakor már a vasútállomáson toporogtam még kissé álmosan, de izgalommal teli vágyakozással, hogy induljunk már el végre a paintball pályára. Osztályunk tagjai lassan szállingóztak be a pályaudvarra. Mindenki kivárta a jegypénztárhoz a sort, és még utoljára megkérdezte a másiktól, hogy mégis mi a neve a településnek, ahova igyekszünk. Nos, én sem voltam kivétel, hiszen életemben nem hallottam még a térségről. (Ahhoz képest, hogy elég közel élek hozzá.)

8:37-kor elindult velünk a vonat. Szerencsére jó helyet kaptunk, és az egyórás út alatt lehetőség volt az olvasásra. A négyes ülésben (ahol ültünk) mind zenét hallgatva zártuk ki a jármű neszeit, és közülünk hárman olvastunk is. Végre el tudtam kezdeni Tamara Webber: Easy – Egyszeregy című kötetét. Tehát álomittasan és az olvasásba beletemetkezve utaztam a vonaton egy órán keresztül, amíg meg nem érkeztünk a célhelyre. Egy kb. 10 perces séta után megpillantottuk a paintball-t hirdető táblát, besétáltunk a raktárhoz és ott már vártak minket a szervezők.


A raktárhelyiség, ahol a védőfelszerelést és a fegyvert kaptuk, egy teljesen átlagos raktár kinézetű tér volt; pár meggyötört kanapé, egy elkülönített kisebb szoba a kellékeknek, két öltöző és egy mosdó helyezkedett el benne.
Látszott, hogy a berendezés megjelenésében a minimumra törekedtek, de aki ilyen programot választ magának, az ne várjon luxust. Az egésznek a hangulatát pont az adja meg, hogy a kényelemtől egy távol eső főnévvel lehet körül írni mindezt: adrenalin. Miután felvettem a védőruhát és megkaptam a puskámat elöntött az izgatottság és az adrenalin, hogy most majd rejtekből kell lőnöm másokra, és vigyáznom arra, nehogy engem találjanak el.

A játék előtt elmondták az instrukciókat: a pályán sose vegyük le a sisakot, a fegyvert hogyan tartsuk, a test melyik részén érvényes a találat, és így tovább. Kicsit gyorstalpaló volt, személy szerint részletesebben elmagyaráztam volna mit hogyan, de ők tudják. Lehet, hogy nekik mi voltunk a sokadik csoport, akiket elláttak intelmekkel, de közülünk sokaknak ez volt az első ilyen alkalma.

Én, és az 5x nagyobb védőruha.
Felfegyverkezve, tetőtől talpig védve, osztályunk két csapatra oszlott és elfoglaltuk a helyünket. Elsőként egy szabadtéri füves pályán, autógumik és kábeldobok mögül ki-kitekintve küzdöttünk egymás ellen. Energikus és még kissé visszafogott játszma volt, de bemelegítésnek épp elégnek bizonyult. Az nyert, akinek kürtszóra több sértetlen embere maradt fenn a pályán. Nos, én pont ezek közé a töltelékemberekhez tartoztam, mivel alacsony termetem miatt könnyen rejtőzködtem. Igaz, nem találtam el senkit, de a csapatom tagjaként hozzátettem a végső nyereséghez.  😊


A próbakörök után megismertük a beltéri küzdelmet, ahol az épület törmelékes és filmbeillő "díszletében" rohangáltunk. Elég nagy területet kellett bejárni, így nehezebb is volt kiszúrni az ellenséget. 27 fő elenyészett azon a placcon, ha több tagot kell becserkészni, valószínűleg mozgékonyabb is a harc.
Emellett még egy utolsó terepen próbálhattuk ki harcos énünket, ahol egy zászlót kellett megszerezni. Ott csak egy menetet játszottunk, mert meglehetősen gyorsan szerezték meg a zászlót, és utána már értelmetlen lett volna tovább lőni a másikat. Inkább visszamentünk a másik két – jobban bevált – térre.

A légiónk.
Az utolsó csatákat durván verejtékezve, végső erőnket beleadva vívtuk meg. Úgy éreztem magam, mint egy modern Celaena Sardothien; lőfegyverrel és védőruhával. Nem érdekelt a fájdalmas festékgolyó a combomon, én akkor is fent maradtam és addig lőttem, amíg ki nem fogyott a tár.
Felszabadító érzés volt a koszba mocsokba guggolni-térdelni, a kimerültség ellenére ébernek maradni és valamilyen formában szívósnak érezni magamat. Az igaz, hogy szerintem nem találtam el senkit, de szabad voltam. Azokban a pillanatokban kiélhettem az agresszivitásom és „eldobhattam a gyengeségemet”.
„- Csak nézz rá. Itt van a mi kis könyvmolyunk, aki blogot vezet… és most felveszi a harcot, fegyvert ragad. Küzd a csatatéren.” – mondta rólam az osztályfőnököm a kísérő tanárnak. 

Az összecsapásaink alatt tűzött a nap, majd megsültünk a vastag felszerelés alatt. Amikor végeztünk és elindultunk hazafelé, élményekkel tele, de megkönnyebbülten roskadtam a vonatülésbe.

A csata véget ért, mi pedig úton voltunk a pihenés felé. Hadi sérülésektől büszkén bámultuk az esőcseppeket az ablakon, amit egy gyors, de intenzív zápor eredményezett. Fáradtan, de mosolyogva beszélgettünk
osztálytársaimmal tapasztalatainkról a hosszú, pihentető vonatút alatt.
(Bal oldalon a délelőtti gyönyörű kék ég, jobb oldalon a délutáni esős időjárás.)

Itthon csordultig kalanddal vágtam bele mondanivalómba, vigyorogva mutogatva sebeimet. Még most is érzem a küzdelem utórezgéseit; az izomláz egy olyan velejárója a paintball-nak, ami nem éppen a móka része a történetnek. 😃

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése