2017. május 29., hétfő

Miért nem fogadják el a kiskorúak véleményét?

Így az elején pár szót szeretnék szólni az ügyviteli ismeretek óráimról. Amikor elkezdtem a blogomat, tettem is rá említést, hogy egy ilyen órán fogalmazódott meg bennem a blogom ötlete. Beismerem, néha nagyon tudok unatkozni ezeken az órákon, ezért nem meglepő, hogy egy ügyirat írásakor töprengtem el mindezen (azaz amit írnom kellett volna).
Habár elég fontosnak tűnik a tantárgy a nevéből adódóan, annyira mégsem nehéz. Pontosan nem tudom, kinek milyen nehézséget okoz a tananyag, de azzal tisztában vagyok, hogy igazából teljesen evidens dolgokról tanulunk. És sokszor ezért unatkozom.. 😄

Az utóbbi időben a viselkedési formákról, etikettről, a kommunikációról és az emberi érzelmi világról beszélgetünk. Vélhető, hogy mivel ez tényleg mindenkinek meghatározza a mindennapjait, nincs nehéz dolgunk az órákon. Az udvarias viselkedésre és az etikettre nagyobb hangsúlyt fektet a Tanárnő, ezzel kapcsolatban ki is töltöttünk egy kisebb tesztet.

Az egyik kérdés így szólt:
Illik-e beleszólni egy gyermeknek a felnőttek beszédébe?

Három válaszlehetőség közül (igen, nem, néha) egy volt a helyes. Nos, lévén hogy nem vallom magamat hülye gyereknek, igennel válaszoltam. Amikor ezt a Tanárnőnek megemlítettem, Ő azt mondta, hogy a helyes megfejtés a "nem", ugyanis 18 év alatt még gyereknek számítok, és nem illik beleszólni a felnőttek társalgásába.

2017. május 22., hétfő

Miért is tartunk gyereknapot?

Tudniillik, hogy a gyermeknap egy nemzetközileg elismert ünnep, amit általában június 1-jén ünnepelnek. Mi, Magyarországon ezt május utolsó vasárnapján tartjuk. Igaz, 1931-től gyermekhétnek hívták hazánkban, azonban 1950 óta csak egy napig tart - tudtam meg a Wikipédia által.

Gyereknap. Miért is ünnepeljük a gyerekeket? - ez a kérdés fogalmazódik meg bennem minden év gyermeknapja előtt. A szülőket, nagyszülőket azért ünnepeljük, mert hálásak vagyunk a törődésükért, szeretetükért, segítségükért, biztatásukért, tehát mindazért, amit értünk, és családunkért tesznek. De mi a helyzet a gyerekekkel? Miért is ünnepeljük őket? Több gondolat is felötlött bennem, de előbb kezdeném egy internacionális megfogalmazással.
"Az ENSZ közgyűlése 1954-ben javasolta (836(IX). határozat), hogy minden országban tartsák meg az egyetemes gyermeknapot. Az ünnep célja, hogy megemlékezzenek a világ gyermekeinek testvériségéről és egymás közti megértésről, valamint a gyermekek jóléte érdekében kifejtett küzdelemről. Javasolták a kormányoknak, hogy mindenhol olyan napot jelöljenek ki erre a célra, amit megfelelőnek gondolnak."
Amint az láthatjuk, jó 60 éve így vélekedtek az ünnepről. Személy szerint én a családban betöltött szerepkörükre gondoltam. A gyermek az, aki (jó esetben) boldogságot hoz a kis-családba; férj, feleség innentől kezdve már szülők is. Hatalmas felelősség, ami egymás iránti szeretetük, és bizalmuk gyümölcseként születik meg. Azaz egy új életet alkotnak, együtt nevelve a csemetét, bizakodva abban, hogy a helyes viselkedésre tanítják majd. Vagyis boldogságuk kiváltó oka nagyrészt a gyerekük lesz; az első szó, az első lépés, az óvoda, a kisiskolás kor és persze a tinédzser kor is örömteli perceket okoz majd anyának és apának egyaránt. Szemük fényét tehát gyereknapon még inkább megünneplik, nem mintha ez a születésnapokon, névnapokon stb. nem történne meg.


Következésképp, teljesen a gyermeknap mellett vagyok. Mert rendben, ünnepeljük a lurkókat, a szülők, nagyszülők pici angyalkáját.
Más kérdés, hogy hogyan ünnepeljünk.

Sajnos azt kell mondjam, egyre több negatívumot észrevételezek a szülők viselkedésében, és ezt most nem csupán az ünneppel kapcsolatban értem.
Feltennék egy költői kérdést: Mi az igazi ajándék egy gyerek számára?
Nos, ahogy azt én látom, egyre több az olyan ajándék, aminek nincs értéke. Halom drága játék, elektronikai kütyük, pénz és társaik. Igen, szomorú, de egyre többször látom ezt. És miért kér a gyerek még többet, és többet? Mert ezt látja, ezt szokta meg. Anyagias, hatalmaskodó, akaratos kölykök lesznek, majd utálatos, beképzelt tinédzserek, végül majmoló felnőttek. Nevelik a média gyerekeit, amikor tudják, hogy az Ő gyerekkoruk ezerszer jobb volt, mégsem tanítják arra a csemetéiket.

2017. május 20., szombat

Látogatás a budapesti Sziklakórházba

Osztályunk azon tanakodott, hogy mégis hová kéne ellátogatnunk a második kirándulásunk alkalmával. A paintball után egy kicsit pihentetőbb utazást szerettünk volna, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a Sziklakórház Atombunker Múzeum mellett döntöttünk. Mivel még nem jártam arrafelé, és nem is igazán hallottam róla, kíváncsian vártam, mégis milyen élményekkel fogok gazdagodni.
Nos, meg kell mondjam, a tárlatvezetés nagyszerű és egyben megrettentő is volt.

Budapestre vonattal érkeztünk; a reggeli órában jól is esett az ülésbe süppedve olvasni és zenét hallgatni a hosszú séta előtt. A pályaudvaron mindig megcsap a nagyvárosi szellő, az emberek sietnek és intézik az ügyeiket. Az utcán, az aluljáróban, és a villamoson is emberek mindenhol; hiszen a pesti élet sosem áll meg.
Az Utcakép egy 2014-es felvétele.
Budán nyugodtabbá vált a séta, a környék igazán csendes. Utunk során a Bugát lépcsőt is meg kellett másznunk, ami festői környezetében gyönyörű, és még az izomzatnak is jót tesz. 😊
Sajnos nem készítettem róla képet, de az Utcakép felvételén is remek látványt nyújt.

Mire odaértünk a Sziklakórházhoz, csak egy kis árnyékra vágytunk, hiszen az időjárás már a nyár felé fordul, ezért a tűző naptól igazán perzselt a bőrünk. Enyhülést hozott az Atombunker hűvös levegője, egészen az első kiállítóteremig, ahol szembe találhattuk magunkat egy sebesült ellátásával. Igaz, csak viaszfigurák "játsszák el" a jelenetet, de az arcok úgy vannak elkészítve, hogy azok hihető érzelmeket tükröznek. Én egészen ideáig nem is tudtam, hogy ezen a helyen a II. világháború és az '56-os forradalom idején megsebesült embereket ápolták.
A kiállított jelenetek, viaszfigurák, és az idegenvezető információi eddig egy számomra ismeretlen helyzetet mutattak be.
(A hely belterében sajnos nem lehetett fotózni, így képekkel nem szolgálhatok.)

2017. május 17., szerda

Amikor 15 évesen eldöntöttem...

A mai napon közgazdasági órán ülve azon gondolkoztam, hogy mégis miért döntöttem emellett a suli mellett. Már hatodikos korom óta a Közgázba készültem, mert sok jót hallottam róla, többen is befutottak utána és az osztályok nem túlzsúfoltak.

Minden álmom az volt, hogy felvegyenek a suliba. Ez történt két éve, amikor is 15 évesen a pályaválasztáskor ott álltam az iskolák prospektusaira bámulva, hogy mégis hogyan tovább. Több iskolát is számba vettem, de úgy éreztem valamiféle szakmát kéne tanulnom, szóval legyen a közgazdaságtan.
Hát, ha tudtam volna, hogy ennyire nem nekem való, akkor be se adom a jelentkezésemet.

Tammara Webber: Easy - Egyszeregy c. könyvében a
a főszereplő hasonló helyzetben van, mint én.
Az volt az elképzelésem, hogy gimibe biztosan nem megyek. Először is azért, mert az csak sima érettségit ad. Másodszor, a városunk gimnáziuma annyira nem jön be, tehát inkább hanyagoltam. Utazni meg nemigen szeretnék, mivel reggel a keléssel így is gondok vannak. (Ma már meggondolom ezt az érvemet, mert jelenleg nem tudom mihez kezdjek.)
A vendéglátás, a mezőgazdaság és a számítástechnika nem az én terepem, maradt a közgáz, amiről semmit sem tudtam. A suli szimpatikus volt, a tanárok is rendesnek tűntek, ezért első helyen az angol előkészítős osztályt jelöltem meg. Szerencsémre pedig felvettek.

A tavalyi évben semmi problémám sem volt. A 18 angol óra mellett egy magyar, két matek és infó órát kaptunk, plusz 5 tesi egy hétre elég monoton folyamatnak bizonyult, de semmi megerőltetőt nem kellett tanulnunk.
A pokol ebben a tanítási évben kezdődött...

2017. május 15., hétfő

A blogom nevének eredete...

Azon gondolkodtam a napokban, hogy kívülálló személyeknek mégis milyen képet nyújthat a blogom neve. A Lapok közé rejtőzve címről sokaknak a könyvek juthatnak eszükbe, ami nincs is messze az igazságtól, hiszen értékeléseket, recenziókat publikálok a blogon. De ilyenkor jön elő a kérdés, hogy akkor mégis miért írok rendezvényekről, programokról, amiken részt veszek, ha a könyvekre fókuszáltam a blogom nevét.

Nos, az előfordulhat, hogy rögtön a kötetekre asszociál az ember, mivel mégis "minek a lapjai közé rejtőznék", ha nem a regényekének!? 😃
Igaz is, életstílusomnak vallom az olvasást, mert általa kiléphetek a mindennapi tevékenységekből, belecsöppenhetek egy másik ember életébe - tehát elrejtőzöm a világ elől.

Másrészről nekem évek óta nagy álmom az írás. Eddig újságírónak készültem, de mostanság inkább úgy gondolok a jövőbeni munkámra, mint online újságíró, weboldal szerkesztő, vagy ami tényleg egy megtestesült álom lenne: hivatásos blogger. Szóval a gondolataim, tapasztalataim, érzéseim, és megfigyeléseim leírása nyújtja számomra az önmegvalósítást, ezáltal érzem magamat kiegyensúlyozottnak, ebben érzem magamat jónak. Minden írásomat komoly munkának tekintem, akár egy beadandóval is elbíbelődök órák hosszat, csak azért, hogy tökéletesítsem. Legszívesebben mindent lapra vetnék, ami bevillan a gondolataimba, de időszűke miatt ezt nem mindig tudom kivitelezni. Ha ez lenne a hivatásom,
márpedig minden erőmmel azon vagyok, hogy egyszer elismert legyek a szakmában, akkor úgy érezném, minden nap egy újabb kihívás. Persze a célomig még rengeteget kell fejlődnöm, a szókincsemet, a fogalmazásomat és a helyesírásomat is szeretném a lehető legjobbra formálni.

Mindebből kifolyólag, azért is rejtőzöm lapok közé, mert imádok a szavakkal játszani, azokat mondatba foglalni, és végül egy pofás kis szöveget kapni. (Ez akár egy nyelvtan dolgozat egyik feladatának megoldása is lehetne, csak épp a morféma, lexéma, szintagma.. stb. szavak hiányoznak belőle.😄)
Újságok, folyóiratok lapjain virítana a cikkem, ennek okán elrejtőznék a kiadvány oldalai között. Így átvitt értelemben most a blogom "lapjai közé rejtőzve" gépelem le mindazt, amit egy igazi papír alapú újságba írnék. A szavakkal leplezem önmagamat, ily módon átadva az Olvasónak egy kicsit a saját világomból.

A Twister Media kiadótól kapott recenziós példányom.
ITT olvashatjátok írásomat.
Ebből is látszik, mennyit jelent nekem az írás. Eddig csupán pozitív visszajelzéseket kaptam
ismerőseimtől a bejegyzéseimmel kapcsolatban, biztatnak és dicsérik a munkámat. Amióta elkezdtem a blogírást, két kiadó kért recenziót könyvükről, ami hatalmas előrehaladásnak bizonyul. Számomra is eget rengető megtiszteltetés, és egy biztosítás arra, hogy valamit jól csinálok. Nagyon remélem, hogy lesz még lehetőségem recenziót, és/vagy ajánlót írni kérésre, mert rengeteget tesz hozzá az önbizalmamhoz. Remek érzés a tudat, hogy vannak, akiknek felkelti a kíváncsiságát az írásom, akiknek tényleg tetszik az, amit megalkotok.

Szóval ez lenne az én blogom, a Lapok közé rejtőzve oldalnak az összes miértje. Innen a név, és innen az elhatározás. Azért csinálom, hogy amit csak tudok, lapra vessem. 😊

2017. május 14., vasárnap

A könyvmoly és a paintball története

A pénteki napon részt vettem életem első paintball játékán. Kicsit enyhe kifejezés a játék szó erre a cselekvésre, hiszen durva sérüléseket szerezhetünk, és teljesen ki is merülhetünk általa. Hogy pontosabban fogalmazzak, osztálytársaimmal tényleg így utaztunk hazafelé; tele lila foltokkal és bágyadt tekintettel.

Reggel 8 órakor már a vasútállomáson toporogtam még kissé álmosan, de izgalommal teli vágyakozással, hogy induljunk már el végre a paintball pályára. Osztályunk tagjai lassan szállingóztak be a pályaudvarra. Mindenki kivárta a jegypénztárhoz a sort, és még utoljára megkérdezte a másiktól, hogy mégis mi a neve a településnek, ahova igyekszünk. Nos, én sem voltam kivétel, hiszen életemben nem hallottam még a térségről. (Ahhoz képest, hogy elég közel élek hozzá.)

8:37-kor elindult velünk a vonat. Szerencsére jó helyet kaptunk, és az egyórás út alatt lehetőség volt az olvasásra. A négyes ülésben (ahol ültünk) mind zenét hallgatva zártuk ki a jármű neszeit, és közülünk hárman olvastunk is. Végre el tudtam kezdeni Tamara Webber: Easy – Egyszeregy című kötetét. Tehát álomittasan és az olvasásba beletemetkezve utaztam a vonaton egy órán keresztül, amíg meg nem érkeztünk a célhelyre. Egy kb. 10 perces séta után megpillantottuk a paintball-t hirdető táblát, besétáltunk a raktárhoz és ott már vártak minket a szervezők.


A raktárhelyiség, ahol a védőfelszerelést és a fegyvert kaptuk, egy teljesen átlagos raktár kinézetű tér volt; pár meggyötört kanapé, egy elkülönített kisebb szoba a kellékeknek, két öltöző és egy mosdó helyezkedett el benne.
Látszott, hogy a berendezés megjelenésében a minimumra törekedtek, de aki ilyen programot választ magának, az ne várjon luxust. Az egésznek a hangulatát pont az adja meg, hogy a kényelemtől egy távol eső főnévvel lehet körül írni mindezt: adrenalin. Miután felvettem a védőruhát és megkaptam a puskámat elöntött az izgatottság és az adrenalin, hogy most majd rejtekből kell lőnöm másokra, és vigyáznom arra, nehogy engem találjanak el.

A játék előtt elmondták az instrukciókat: a pályán sose vegyük le a sisakot, a fegyvert hogyan tartsuk, a test melyik részén érvényes a találat, és így tovább. Kicsit gyorstalpaló volt, személy szerint részletesebben elmagyaráztam volna mit hogyan, de ők tudják. Lehet, hogy nekik mi voltunk a sokadik csoport, akiket elláttak intelmekkel, de közülünk sokaknak ez volt az első ilyen alkalma.

Én, és az 5x nagyobb védőruha.
Felfegyverkezve, tetőtől talpig védve, osztályunk két csapatra oszlott és elfoglaltuk a helyünket. Elsőként egy szabadtéri füves pályán, autógumik és kábeldobok mögül ki-kitekintve küzdöttünk egymás ellen. Energikus és még kissé visszafogott játszma volt, de bemelegítésnek épp elégnek bizonyult. Az nyert, akinek kürtszóra több sértetlen embere maradt fenn a pályán. Nos, én pont ezek közé a töltelékemberekhez tartoztam, mivel alacsony termetem miatt könnyen rejtőzködtem. Igaz, nem találtam el senkit, de a csapatom tagjaként hozzátettem a végső nyereséghez.  😊

2017. május 10., szerda

Becca Fitzpatrick: Black Ice - Tükörjég

Dióhéjban: Britt Pheiffer túrázni indul a Teton-hegységbe, az viszont meglepi, hogy exbarátja, Calvin is csatlakozik hozzá. Egy hóvihar megakadályozza Brittet és barátnőjét, Korbie-t, hogy az üdülőházba érjenek, így két idegen férfival kényszerülnek egy fedél alatt átvészelni a veszedelmes időjárást. Azonban Britt nem is sejti, hogy megmentői igazából bűnözők, akik szökésben vannak. A lányt túszul ejtik, és arra kényszerítik hogy vezesse le őket a hegyről. Ám mindkét férfi ellenség? Lehet, hogy Mason a szövetségese? És mégis kihez fűződnek az ott elkövetett gyilkosságok?

Gondolataim:
Igazán akciódús történet jól megformált karakterekkel és izgalmas cselekménnyel.
Rengeteg szálat kellett kibogozniuk szereplőinknek, ám külső szemlélőként hamarabb rájöttem a csavarokra, mint ahogy "kellett volna".

A bonyodalmak előszele érződik Britt-ék túrája előtt. A légkör fagyos; a két barátnő viszonya elénk tárul, megismerjük a hegységet - többek között az ott elkövetett gyilkosságokat. Főszereplőnk érzelmeinek skálájába is belecsöppenünk, hiszen még nem tette túl magát a Calvinnal való szakításukon.
Tehát érzékletesen bemutatja a könyv mindazt, amit tudnunk kell a szereplőkről és a helyszínről. Fantasztikus felvezetés egy kriminek, épp annyit árul el, amennyi szükséges.
Fagyos borító, hűsítő fagyi.

A történet a két idegennel indul be, Shaun és Mason már első látásra is furcsák. Gyorsan lerántják a leplet igazi céljaikról, hogy Britt-et magukkal hurcolva elinduljanak a dermesztő hidegben.
Itt tűnik fel Britt rejtőző személyisége. Tettre kész, bátor és gondolkodó. Olyan tulajdonságok, amik eddig nem jellemezték a lányt.
"Sose tudhatod, mivel kell szembenézned, szóval légy résen."
Némiképp lassan haladtam a történettel. Egyik részem csak falta volna az oldalakat, a másik viszont
hajlott az időnkénti pihenőre. Szóval nem ragadott el annyira a történet, mint általában az megesik.
Egy krimi nem csak attól jó, hogy gyilkosságok és bűnözés tölti fel. Fontos a nyomozás, a válaszok keresése, hogy nem egyszerre hullik az ölünkbe minden információ. Mindez helyén is volt, de sajnos azt kell mondanom, hogy nem lett igazán elrejtve az igazság. A csavarokra előbb rájöttem, és sejtésem is volt, ki felelhet a bűnökért. Britt persze nem vehette észre a jeleket, mivel a fenyegetett helyzetben nem tudta pontosan felmérni a tényállást. Kriminek elment, de túl kiszámítható események követték egymást, ami annyira nem nyerte el a tetszésemet. A thriller része dermesztőnek mondható; az üldözés, a fenyegetettség mind szerepet játszott a műben. Ám a bizsergő félelemérzet nem környékezett meg. Amit a szereplők átéltek, az bennük is maradt. Nem vetítették rám az érzéseiket, tehát nem is izgultam értük úgy, ahogy ők küzdöttek a viszontagságos helyzet ellen.
"Mondják, hogy ha az emberek halálközeli állapotba jutnak, emlékek villannak fel a szemük előtt."
Kellemes kikapcsolódás volt, a humor és a romantika kellően ellazította a rázós szituációkat. Váratlan szerelmi történetnek nagyon is helytálló, azonban ahogyan azt az előbbiekben kifejtettem, a krimi és a thriller szál hagyott némi kivetnivalót maga után.
Britt egy erős karakter, az ő jellemfejlődését örömmel figyeltem a történet alatt. Tetszett a stílusa, az állandó bizonyítása önmaga felé akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Társa ebben Calvin és Mason is, hiszen mindkét fiú hozzátett egy kicsit a lány kiforrott személyiségéhez. Mason nélkül a történet kissé lapos lenne. Ahogy egyre jobban megismerjük őt, úgy vesszük észre a benne rejlő értékeket. Inkább nem árulnék el róla semmit, hiszen csak a lapok pörgetése közben ismerhetjük meg igazán. Calvin ebből a szempontból dettó ugyanolyan, mint Mason. Lassan leperegnek róla a rétegek, és betekinthetünk a lelke mélyén szunnyadó érzelmekbe. Az apjával való kapcsolata mérgező, egyenesen undorító. Ennek végkifejlete a sztori végén szépen kitárulkozik, megbűnhődik a saját apja helyett is. Megemlíteném még Korbie-t, Calvin húgát, Britt "legjobb barátnőjét". Abszolút jelentéktelen figura, a gyenge láncszem. Ennek ellenére szükség volt rá, ő Britt kontrasztja, aki csak naivitása miatt menekülhetett meg.
"– Élünk. Ráérsz akkor óvatoskodni, ha már meghaltál."
Áfonya színű borító. :)
A cselekmény élvezhető, a titkok kicsit gyengék, ám a karakterek módfelett érdekesek és színesek. Tetszett Britt találékonysága, a romantika kiéleződése és a gyilkosságok morbid módon elgondolkodtattak. 
Egy ilyen fertőzött életben nem csoda, ha előfordul az effajta erőszak. Teljesen életszerű, és megdöbbentő elferdülése egy olyan személynek, aki nem látta a kiutat.
Ezt a szálat érzem a történet alapkövének, a könyv mondanivalójának. Később talán még írok pár sort a meggyötört lelkekről, ami nagy szerepet játszik ebben a műben is.

Azoknak ajánlom, akik eddig is szívesen olvasták a Vörös Pöttyös könyveket. A romantika, kaland, és a számomra kissé gyenge krimi és thriller része többeknek elnyerheti a tetszését, hisz jóleső kikapcsolódást nyújt a történet. A karakterek megnyerőek, a néhol sötét humor pedig megnyugtat a feszült helyzetekben.

2017. május 4., csütörtök

Star Wars világnap a könyvtárban

Mára már bizton állíthatom, hogy a városi könyvtárunk ultramodern. Újabbnál újabb könyvek érkeznek havi szinten úgy, hogy minden korosztály megtalálja a számára ideális olvasnivalót. Rengeteg kiállítást szerveznek (amire mellesleg még nem volt módom eljutni, de már nagyon tervezem), a kicsiknek zenebölcsi és kézműves foglalkozások, nyáron pedig egy olvasó tábor.

Anno, 2016 karácsonya előtt. :D
Mindemellett időszakos díszítés várja a látogatókat. Többek között megelevenedett már egy krimi regény jelenete - az olvasóterem előtti terület bűntett helyszíneként szolgált. Valentin-napon a romantikázni vágyók vak-randizhattak, igaz nem éppen egy jóképű, hús-vér férfivel, hanem egy könyv udvarias fikcióhősével.  Kreativitásukra tavaly karácsonykor figyeltem fel először, amikor is egy könyv-karácsonyfát állítottak ki a terem elé.

A mai dátum: május 4. Mi jut eszébe az embereknek ennek hallatán? Mónika, Flórián nevű ismerősüknek névnapja van. És ha mélyebbre ásnak a gondolataikban? Talán egy rokonuk épp ma ünnepli a születésnapját. De ha ez sem lenne elég, és inkább beírják a Google-ba a jeles napot, akkor szembetalálják magukat a következővel: Star Wars Világnap! "May the 4th be with you".

Ismerős betűkészlet, sok-sok SW könyv.
Mentségemre szóljon, nem vagyok egy nagy sci-fi fan, ezért tavaly év végén láttam csak először a ma már kultúrfilmnek számító Csillagok háborúját. Ez kizárólag a barátomnak köszönhető, ugyanis Ő megszállott rajongó.
Így történt, hogy a mai napon már nem csak az unokahúgom születésnapját ünnepelem, hanem a Star Wars-t is.😄

Facebook-on értesültem a hírről, miszerint könyvtárunk kisebb Csillagok háborúja kiállítást rendezett, a témába vágó köteteteket pedig előtérbe helyezték. Barátomat értesítve a látványosságokról, nem is volt kérdés, ott kötöttünk ki (ahol már két napja megfordultam, de az alkalmazottak szerintem már megszokták, hogy imádom azt a helyet).
R2-D2 hang nélkül is jellegzetes.:)
Vader nagyúr az üdvözlőbizottság elnöke.

Bevallom nagyon hangulatos lett a dekoráció, a tárgyak, díszek elhelyezése pedig kreatív. Ámulatba ejtett, hogy a könyvtár ilyen jópofa hely. A dolgozók sokat adnak az igényes környezetre, foglalkoznak a látogatók kényelmével. Ezek a kicsi, ám lényeges gesztusok odacsalogatják a közönséget, nagyobb hírnevet adva a helynek.
Egy biztos. Én addig nem nyugodtam, amíg élőben nem látom a Birodalmat, hiszen egy dolog képen látni valamit, és egy élmény élőben is megcsodálni. 😊

Michael Gibney: Sous Chef

„Szédítő vágta, érzelmi hullámvasutazás, amelyben az olvasó is átélheti mindazt a drámát, feszültséget, örömöt, csüggedést és megkönnyebbülést, amely egy elegáns manhattani étterem konyhájának munkáját kíséri.” - írja a könyvről az USA Today. Nem is meglepő, hogy késztetést éreztem az elolvasására.
Nos, a kötet utolsó lapjaihoz érve teljesen egyetértettem a méltatással, mert valóban megkapó iromány.
Michael Gibney
(Kép: Robert Deutsch, USA TODAY)
A Sous Chef, ahogyan az a nevében is megmutatkozik, a szakácsélet mindennapjaiba enged betekintést. A tapasztalt séfhelyettes lapra vetette a szakma bennfentes élményeit, ezzel megcsillogtatva írói tehetségét. 24 óra kőkemény, izzadságos munka – mindez életszerűen és humorosan tálalva az Olvasó számára. Lenyűgöző írás a teljes elhivatottságról, és a tevékenység csodálatáról.
Michael Gibney mindamellett, hogy kiváló a főzőmesterségében, a szavakkal is nagyszerűen bánik. Nem is csoda, hiszen a Columbia Egyetemen prózaírásból diplomázott, ami kellő rátermettséget kölcsönzött neki, hogy tapasztalatait csokorba gyűjtve megírja könyvét.

A mű már külső megjelenésében is felkelti a figyelmet; az élénkpiros háttérszín, az attraktív betűkészlet, na meg az árulkodó konyhakés tekintetet vonzó összeállítás. A borítóterv zseniális, az ajánlók pedig csak még jobban felcsigázzák az Olvasó érdeklődését.
A könyv szövegének tagolása szellős, így az olvasása gördülékeny és szemkímélő. A textus nyelvezete egyszerű és mai, ám néhol előfordul pár nyomtatási hiba és elírás, ami a kötet átdolgozásakor fordulhatott elő. A hátsó borítófülön lévő ismertetőnek első sora: „Michael Gibney tizenhat évesen kora óta éttermekben dolgozik.” – elsőre fel sem tűnt, de aztán észrevettem az apró hibát.
A kötet azon felül, hogy egy mozgalmas napot mutat be az étterem színfalai mögött zajló munkálatokról, arra is veszi a fáradtságot, hogy a konyhai hierarchiát és szakkifejezéseket ismertesse. A könyv elején a konyha alaprajzával és ranglétrájával találjuk szembe magunkat, ami elősegíti a munkafolyamat egyszerű áttekinthetőségét, hátra lapozva pedig átböngészhetjük a majd húszoldalas szószedetet. Tehát az író nemcsak a hivatásában maximalista, hanem a könyve megírását illetően is komolyan vett minden egyes részletet.

2017. május 2., kedd

Egy nap könyvek nélkül

A múlt hét szerdai nap igazán kellemesen telt, ugyanis nem kellett előbányászni a könyveimet. Rájuk se néztem, szépen eltettem őket a szekrény legmélyére.. nos, nyilván nem a kedvenc regényeimről beszélek, hanem a tankönyvekről, munkafüzetekről és minden egyéb iskolai tárgyról. 😃

A hétvégék és szünetek mellett, ez az egyik legjobb "szabadnap", amit a suli nyújt a diákok számára. Nyilván rettentő fontos az osztályközösség összetartása, aminek gyakorlása ezen a jeles napon könnyen elkezdhető.
Bár más iskolák diáknapjáról még nem hallottam, a mi programjaink kellően szórakoztatóak, ám ugyanolyan fáradságos a munka, mint egy átlagos tanítási napon.

A sportversenyekre már korábban kijelöltük a résztvevőket, hogy Ők a legjobb formájukban kezdhessék el a feladatokat. Ügyességi sorversenyek, sárkányhajózás, focimeccsek és kötélhúzás várt az osztályokra. Ezek nagy részét a fent említett sportolóink hajtották végre, küzdöttek minden erejükkel a siker érdekében. Ám a kötélhúzás együttes erővel, teljes bedobással valósulhatott csak meg, így abban osztályszinten mérettük meg magunkat. Mindezt egy kiadós bemelegítéssel, egy Tai Chi órával kezdtük meg a nap elején.

Jól látszik, milyen stabil a sütőrács. 
Akik inkább a konyhában jeleskednek, megmutathatták mit is tudnak készíteni. Pörkölt, babgulyás, paprikás krumpli.. vagy akár grillezett csirkemell. Csoportokba verődve, az osztályok kialakították saját kis "táborhelyüket", ahol egy padra, pokrócra, vagy csak szimplán a fűbe leülve, illetve elterülve élveztük a jó időt és az arcunkra vetülő jótékony napsugarakat.
Nos, nem mindenki sütött-főzött hagyományos módon, hiszen mit is érne ez az egész, ha én nem találnék ki valami őrültséget. Egy leleményes osztálytársam kisebb tüzet rakott és rögtönzött egy grillrácsos "sütőt". Több se kellett nekem, serpenyőt és spatulát ragadtam, felvertem pár tojást, aztán szépen lassan megsütöttem. Nem számított a forróság, a könnyfakasztó füst, és a kíváncsi szemek. Így elkészítettem a tojásrántottámat, ami a szokatlan sütési mód ellenére nagyon is finomra sikerült.

Az egész diáknap olyan volt, mint egy hatalmas piknik. Ahogy ott ültem a diáktársaim körében kellemes, nyugodt érzés töltött el. Végignézve az ismerős arcokon, többek mosolyogva, örömtelien beszélgettek egymással, együtt nevettek és falatoztak. Akadtak, akiknél szólt a zene, az ételek elkészülésére várva pedig megjelentek a kekszek, chipsek és a sós rágcsák.
Akik sportoltak, kevesebb időt tudtak a csapattal tölteni, de ételből és a jó hangulatból nekik is kijárt. Ők egész nap meg sem álltak, egyik verseny követte a másikat, mi pedig a tűz körül csak a kajára figyeltünk és beszélgettünk mindarról, ami eszünkbe jutott.

Előkészületek.:)
Amikor elérkezett a pakolás ideje, kissé szomorkásan tekintettem a már megüresedett helyekre, az osztályok szépen lassan elindultak hazafelé. A nagy morajlásból, zenéből, nevetésből és szurkolásból csak a tisztás csendje és magánya maradt; bennünk pedig egy hosszú nap színes eseményeinek emléke lobogott. A másnapra még gondolni sem mertünk, hisz a tanítás folytatódik tovább; az angol házit akkor is meg kell írni, ha a szerda délelőtt szórakozással telt. Tanárok, diákok erre a napra félretették a füzetek és tankönyvek gondolatát, megpihentek és együtt töltötték el ezt a vidám napot. 

2017. május 1., hétfő

Manon Fargetton: A lista

Dióhéjban: négy fiatal, akiket egymáshoz sodor az élet. Üldözik őket, és végezni akarnak velük. De miért fontos ennyire valakinek négy kamasz? Erre ők is keresik a választ, és nem egy titokról kell lehúzniuk a leplet.

Gondolataim:
A fülszöveg elég szűkszavúan fogalmaz, mégis elegendő volt ahhoz, hogy nekikezdjek. Külsőre is igazán hívogató a könyv, hiszen a borítóterv, a cím és a szinopszis együttese magához csalogatja az Olvasót. A thriller részétől kissé tartottam, mert nem vagyok híve a rettegésnek. Egybevetve végül vegyes érzelmekkel csuktam be a kötetet.

Ami rendkívül erős a könyv szerkezetében, az a szemszögekre való tagolás és az idő felosztása. Hihetetlen, hogy mindössze 2-3 nap eseményei egy ilyen csekély oldalszámú kötetbe belefért. Az írónő szépen úgy alakítja a szereplők egyes "magánszámait", hogy azok a történet aktuális helyzetébe tökéletesen beleilljenek. Így módunk van megismerni a főszereplőket, akik ha nem is mind szimpatikusak, de saját személyiséggel rendelkeznek.

Ötórai uzsonna.
A történet villámgyors sebességgel halad előre, in medias res, rögtön belekezdve a sztori sűrűjébe. A karaktereinkkel együtt világosodunk fel, ahogy egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, úgy csap arcul minket is a felismerés.
Bár a történet kisadagokban kínálja nekünk az információfoszlányokat, a csattanókra viszonylag könnyű rájönni. A rejtélyek kulcsai egytől-egyig a szereplők markában vannak, mégis eltart egy ideig, míg rájönnek mindennek a nyitjára. Természetesen ez nem is alakulhatott volna másképp, hisz csak futólag, vagy sehogy se ismerték eddig egymást, a bizalmatlanságuk pedig jogos.